Az agávék története, avagy részletekben a valóság
A Kaktusz-Világ 2002. évi első számába kezdődött cikksorozat Jan KOLENDO: Az AGAVE, címmel, melynek első része az AGAVE történetét ismertette. Érdeklődésem a cikk olvasása ‘” közben mindinkább a kritikus észrevételek és a kételkedés irányába tolódott, ez kényszerített arra, hogy tüzetesebben ellenőrizzem az agávékról eddig megszerzett ismereteimet. Ennek során rá kellett jönnöm, hogy a cikk néhány tévedést, helytelen megközelítést tartalmaz és alapvető ismeretről nem szól. Ezért ezen ismereteket az alábbiakban szeretném megosztani mindazokkal, akik szeretik és csodálják e fenséges növényeket, az agávékat. Az agávék története, mint olvashattuk – most is, és már annyiszor, ha valamely növény történetéről beszélünk -az emberrel való találkozással kezdődött, pedig a valóságban e történet sokkal ősibb annál, mint a növény és az ember találkozásától számított történet. Az utóbbi jelen esetben néhányszor ezer év, de ha a fehér emberrel való találkozástól számítjuk, akkor 500 évnél és néhány évtizednél alig több, ha pedig az előző, emberrel való találkozását megelőző történelmét nézzük, akkor bizony több tízmillió éven kell végigtekintenünk. A mi szempontunkból ez a történet sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb, csak az a baj, hogy ennek megismerése igen nehéz és bonyolult. Nos mit tudunk az agávék őstörténetéről? Kialakulásuk központi helye, azaz géncentruma Mexikó középső része, mintegy 55-66 millió évvel ezelőtt. Ez az időszak a paleocén kora, amikor a Föld éghajlata a mainál kiegyenlítettebben melegebb, a sarkvidékeken nincsen hó és jég. Dél-Amerika teljesen különálló kontinens, semmilyen szárazföldi kapcsolata nincsen Észak-Amerikával. Vannak, akik erre az időszakra teszik a kaktuszok létrejöttét is. Mivel mindkét növény hasonló földrajzi helyen alakult ki és mindegyikük pozsgás, felmerül a kérdés: lehet e valamilyen összefüggés kialakulásukban, különös figyelemmel arra, hogy kialakulásuk helyén akkor nem volt az éghajlat száraz és nagyon meleg, azaz az éghajlati körülmények a pozsgás létet nem indokolták. A feltett kérdés tovább gondolásához megemlítem, hogy ebben az időszakban Észak-Amerika és Közép-Európa szubtrópusi vidékein fatermetű liliomfélék alakultak ki, illetve ezek éltek, míg Amerikában nagy termetű és magas növésű agávék, addig Európában az ugyancsak fatermetű sárkányfák (DRACAENA fajok). Kialakulásuk után megkezdődik lassú vándorlásuk, elterjedésük északra, Észak-Amerika belső tájai felé, mivel más irányú elterjedésükre lehetőség nem volt. Észak-Amerika nyugati, csendes-óceáni partvidékén kedvező hatású volt az éghajlatra a Kurosio nevű melegáram- lat, amely északra szállította a trópusok meleg víztömegeit, míg keleti partjain a Golf áramlat fejtett ki hasonló hatást. A két áramlat éghajlat módosító hatása lehetővé tette a pálmák elterjedését messze északra, egészen Alaszka és Grönland északi részéig. Ebben az időszakban az Észak-Amerikában lévő mai hegyközi sivatagok térségeit dúsan zöldellő és nedves erdő- vegetáció borította. Különösen igaz ez a Mohave és Great Basin térségére. Ilyen körülmények között akadálytalanul vándorolhattak az agávék a messzi északi területekre. Hasonló klimatikus viszonyokhoz alkalmazkodhattak a mai Manfreda alnemzetség tagjai és ezek ősei, mivel a mostaniak levele sem szukkulens, csupán bőrszerű, talán ezek voltak a pozsgás formák ősei? A nyugaton felgyűrődő hatalmas hegyvonulatok és az éghajlat hűvösebbé válásának együttes hatására a kontinens belső területein csökkent a csapadék és nagy területű, nyílt, napos, szárazabb sztyeppek alakultak ki, ahol lehetővé és szükségessé vált a szukkulens élet- fonna kialakulásának kezdeti lépései. A miocén felső határáig, azaz 5 millió évig a sztyeppe vidékek területe állandóan bővült és ez a lassú, több 10 millió évig tartó fokozatos változás alakította, tökéletesítette a pozsgásódást. Az utolsó öt millió évhez közelítve a csapadék mennyisége a korábbi éves 889 mm-ről 630 mm-re csökkent, a hat legmelegebb hét átlaga 18 C fok, a két leghidegebb hét átlaga 7 C fok, míg a fagymentes napok száma 230 volt. A felsorolt adatok Észak-Amerika akkori éghajlatára vonatkozó rekonstruált adatok, melyekből megállapítható, hogy a mainál jóval kiegyenlítettebb volt az éghajlat. Az évszakok már akkor megfigyelhető változásához alkalmazkodott a Manfreda alnemzetséghez tartozó Agave virginica LINNÉ, amelynek lombozata évenként visszahúzódik, majd tavasszal újabb tőlevélrózsát fejleszt, mint egy igazi sziklai növény. A pliocén korszakban, -ami 5 millió évtől 1,7 millió évig tartott -a Föld éghajlata fokozatosan hidegre fordult, jég borította Észak-Amerika északi részét, Alaszkát, Grönlandot, míg Észak-Amerika déli részének ég- hajlata továbbra is szubtrópusi, trópusi jellegű. 1,7 millió évtől napjainkig tart a földtörténeti negyedidőszak, melyben 250 millió éves szünet után a hideg, a fagy és a jég vette át a főszerepet a domborzat és a flóratartományok alakításában. Észak-Amerika középső részében a laurenciumi jégtakaróban egyesülnek a nyugati és keleti részek hegységeiben kialakult gleccsertömegek. Az eljegesedés nyugaton a 47., keleten a 40. szélességi fokig hatolt, vagyis a Nagy-tavak vidékétől délre hideg uralkodik. A Föld többi részén is megjelenő hatalmas jégtömegek együttes hatására -a jegesedéshez a víz elvonása a tengerekből történt -mintegy 200 m-rel csökkent a tengerek, óceánok vízszintje. E földtörténetileg igen rövid időszak (17 x 100000 év) alatt Észak-Amerikában az alábbiak szerint változtak a hideg és meleg időszakok:
1. ábra
1,2 m. és 720 ezer év között Negraska hidegidőszak időtartama: 480 ezer év
720 és 480 ezer év között Af ton melegidőszak időtartama: 240 ezer év 480 és 280 ezer év között Kansas hidegidőszak időtartama: 200 ezer év 280 és 180 ezer év között Yarmouth melegidőszak időtartama: 100 ezer év 180 és 120 ezer év között Illionis hidegidőszak időtartama: 60 ezer év 120 és 70 ezer év között Sangamon melegidőszak időtartama: 50 ezer év 70 és 10 ezer év között Wisconsin hidegidőszak időtartama: 60 ezer év
10000 év -napjainkig: holocén kor, fokozatos felmelegedés?? Az eljegesedés a jeges területeken kívüli területekre is nagy hatással volt. Az egyenlítőhöz közeledve a változás kisebb volt, síkvidékeken kb. 4 C fokkal csökkent a hőmérséklet, amit a domborzati, magassági viszonyok is befolyásoltak. Észak felé haladva, közeledve az eljegesedett területhez egyre alacsonyabbá vált a hőmérséklet. Ilyen éghajlati változásokhoz kellett alkalmazkodniuk az agávéknak. Nyilvánvalóan sok faj el-, illetve kipusztult, mások, déli irányba vándoroltak, mivel ezt az észak- déli irányú hegyvidékek sem akadályozták. Hidegtűrésüket eltérő mértékben bizonyára ekkor szerezték, aminek mértéke attól függ, hogy milyen éghajlatú területen, mennyi idő alatt tudtak alkalmazkodni. Itt felmerülhet a kérdés, hogy mennyi idő alatt tud alkalmazkodni egy adott növény a megváltozott éghajlati körülményekhez úgy, hogy ezt az új tulajdonságot utódaikba is átörökíthesse? Mitől függhet ennek a folyamatnak a gyorsasága? Később “elfelejti-e” a növény megszerzett új tulajdonságait? Nehéz kérdések, melyekre ma sincs megnyugtató válasz. Történelmük során az agávék alkalmazkodtak a különböző éghajlati körülményekhez és ez tette lehetővé elterjedésüket és fennmaradásukat melegebb és hidegebb helyeken, hegyeken és síkságokon, esősebb és kevésbé esős területeken. Az azonban biztos, hogy jelenlegi elterjedési területük töredéke egy hajdan volt agávé birodalomnak.
Az agávék őstörténete után következzen az emberrel való találkozásuktól számított történet, melynek során néhány kérdésben kénytelen vagyok vitatni Jan KOLENDO úr egyik- másik megállapítását. Az agávékhoz kapcsolt görög mondabeli történet nagyon szép és érdekes, de a névhasonlóságon kívül semmi köze nincs magához a növényhez, mivel az európai ember számára felfedezése sok-sok évszázaddal később történt. KOLUMBUSZ a begyűjtött növényeket aloénak nevezte, mert ilyen növényt már ismertek és az alaki hasonlóság miatt nem is gondoltak másra. A behozott növények között ott lehetett a ma Agave americana-nak nevezett növény is, amit a bennszülött indián kultúrnépek műveltek. A növények hatalmas, tövises levelei tetszettek az európai embereknek és latinosított szavukkal – gondoljunk az újlatin nyelvekre -az agavusszal említették, s e kifejezést N. SZENTIRMAY Teréz: Pozsgás növények című könyvében nagyszerű, csodálatra méltó, fenséges jelentésűnek írja le. A növényt európai megjelenése után több mint 200 évvel LINNÉ nevezte el hivatalosan, egyszerűen azon a néven, ahogyan a köznyelv is nevezte, nem gondolva semmilyen mitológiai vonatkozásra. A növények tudományos neve többnyire latin szó, de vannak, amelyek visszavezethetők görög szóra, míg a görög szót ízlelgetve könnyen ráakadhatunk a számtalan görög istenségek valamelyikének nevére és máris eljutottunk olyan mitológiai eseményekhez, elnevezésekhez, amit később hozzákapcsolunk a növény nevéhez úgy, hogy erre névadója bizonyíthatóan nem is gondolt, mint jelen esetben is történt. Az agávék -különösen az Agave americana – a XVI-XVII. században a mediterrán területe- ken már elvadultan meghonosodott és sokáig ezen a területen keresték a hazáját, mely furcsasághoz az is hozzájárult, hogy ez a faj Mexikóban nem nőtt vadon, csak termesztésből ismerték, de az igazság kedvéért megemlítem, hogy ennek a fajnak vadon élő, természetes alakját ma sem ismerjük. Az aztékok miután az áldozatra szánt embereket az agávéból készült pulque itatásával elkábították, majd felvágták mellüket, kitépték szívüket és -innen szó szerint idézem -“húsúkat megsütötték és megették, mivel az aztékok széles körben gyakorolták a kannibalizmust.” Itt azonban meg kell állnunk és ezzel az állítással vitatkozva kijelentenem, hogy a bennszülött indiánok nem voltak kannibálok. Mexikó területén ebben a korban az aztékok kerültek ura- lomra, és műveltségük befogadta az e területen élő olmék, tolték és maya kultúra elemeit. Emberáldozat mindegyik kultúra vallásában gyakorolt szokás volt. Nézzük mit ír erről maga a spanyol hódító Herman CORTEZ az l532-ben, Kölnben kiadott jelentéseiben: “Hittek egy legfelsőbb lényben, de legjobban, épp úgy, mint Egyiptomban, az alsó isteneket tisztelték, főleg HUlTZILOPOCHTLI istenségét, akinek MEXTLI neve is volt. Nagy számmal áldoztak oltárán gyerekeket, az áldozatok száma évenként 20000-re ment. Az áldozás nagy ünneppel járt, a nép vad rajongással nézte a vérengzést, azt hitte, hogy ~ szenvedők egyenesen a mennyországba jutnak. A halálra szenteltnek egy pap obszidián késsel felvágta a mellét, kiszakítá szívét és a bálvány szájába tette, vagy elégette. Szoros összefüggésben állott náluk a harciasság a hittel. Ki az isteneket szolgálta, értük esett el a harcban, vagy mint áldozat halt meg, a mennyországba jut. A többi elhunyt örök sötétségre van kárhoztatva. Nagy tökéletességre vitték a földművelést, különösen a kukorica, tök, maniókagyökér, bab, gyapot termesztését, háziállatuk a pulyka kivé- telével nem volt, a vasat feldolgozni nem bírták. Fegyverüket, nyilaikat és szekercéiket obszidiánból, egy igen éles lemezekre hasadó kőből készítették, melyet a kihűlt vulkánok lávájában találtak. Ruházatuk gyapotból készült, melyet igen finoman tudtak feldolgozni. Mindenfelé népes városok emelkedtek, magas falakkal, aranyos tornyokkal. Az egész országot hatalmas kőutak szelték át, összekötve a nagy városokat, a tengerpartokat és a királynak nagyon kifejlett posta állott rendelkezésére…” írja CORTEZ. Fentiekből megállapítható, hogy CORTEZ emberevést nem említ, tehát az általa említett igen fejlett indián kultúra nem arról tette magát híressé, hogy kannibál lett volna, továbbá az agávénak itt Észak-Amerika déli részén is csak periferikus szerepe volt a mezőgazdasági kultúrákban. A következőkben szó szerint idézek egy részt Jan KOLENDO írásából: “Arra is van bizonyíték, hogy Európában már 3000 éve élnek agávék. Ezt festmények, freskók és egyéb ábrázolások tanúsítják. Dánia legrégebbi templomában, amely 900 éves, HOMÉROSZ Odüsszeiájának egyik jelenetét ábrázoló freskón szukkulens növények, kaktuszok és agávék ábrázolásai láthatók…”, amit elolvasva azonnal ki kellett mondanom, hogy a leírtak egyszerűen nem lehetnek igazak. Nézzük miért? Európában már 3000 éve, vagyis kr. e. 1000-töl élnek agávék, akkor azokat valakinek, valakiknek be kellett hoznia Amerikából, de kinek? Nos ilyenről sem íratlan, sem írásos emlékünk nincsen. Legegyszerűbb bizonyíték az lenne, ha az agávékat megtalálták volna Európában még azelőtt, hogy az európaiak felfedezték volna a maguk számára Amerikát, ugyanakkor a már 3000 éve élő agávéknak bőven lett volna idejük elterjedni a számukra megfelelő területeken, mint ahogy ezt megtették a hódítók által behozott növények egy- kétszáz év alatt a mediterrán területeken. De egyébként is, hogyan tanúsíthatná egy 900 éves dán templom az agávék 3 000 éves európai jelenlétét? Próbáljuk megközelíteni az állítást Dánia történelméből kiindulva. Ebből megtud- hatjuk, hogy a 900-as évek körül a viking Erik THORNALDSSON-t (vörös haja miatt nevezték Vörös Eriknek is) gyilkosság miatt száműzetés- re ítélték és hajójával viharba sodródva végül kikötött Grönland déli részén, ahol embereivel letelepedett. Majd 982 körül fia, Leif ERIKSSON partra szállt az Észak-Amerikai szárazföldön, mégpedig három helyen az újonnan felfedezett kontinensen: Erdőországban (Markland), ez lehetett Labradorban, Laposkőországban (Hellulandban), ami Labrador környéke és végül Vinlandban (Szőlőországban), az Új- Foundland és Cape Cod közötti területen. Amerika első felfedezője tehát nem Kolumbusz volt, hanem a viking Erik THORNALDSSON és fia Leif ERIKSSON, kaktuszt és agávét azonban biztos nem hoztak magukkal. 1002-ben Leif ERIKSSON testvére, Thorwald ERIKSSON újabb expedíciót indít Észak-Amerikába, de az indiánokkal vívott harcban elesett. A vikingek azonban hajózásaik során a Földközi tenger medencéjébe is bejutottak, ahol fegyveres harcot vívtak az ott közlekedő görög, arab stb. kereskedelmi hajókkal áruik megszerzéséért és eközben eljuthattak, nyilván el is jutottak Észak-Afrika partjaira, ahol már láthattak kaktuszra hasonlító Euphorbia fajokat és agávéra hasonló Aloe-kat, főleg Aloe barbadensis növényeket. Így már felrajzolhatták templomaik falára, mint olyan egzotikus helyről származó különös növényeket, melyeket HOMÉROSZ – valószínűleg egyik tanítványa által megirt – költeménye hőse, ODÜSSZEUSZ is láthatott, amikor kikötött az Észak-Afrikai Djerba szigetén, miként azonosította e területet a 200 1. évi magyar ODÜSSZEUSZ expedíció a Lótuszevők földjén. A 900 éves dán templom agávé (aloé) 1 és kaktusz (Euphorbia) ábrázolását és ODÜSSZEUSZ utazásainak összekapcsolását ily módon találtam egyszerűen megoldhatónak és egyben bizonyíthatónak, hogy az említett ábrázolások nem lehetnek sem agávék, sem kaktuszok, vagyis Európa Amerika KOLUMBUSZ általi újrafelfedezéséig mentes volt kaktuszoktól és agávéktól. Ugyancsak elgondolkodtattak a szerző következő mondatai, idézem: “. bizonyíték van arra, hogy Ázsia és Amerika között már i.e. 700-ban volt kapcsolat. Úgy tűnik, hogy az Agave angustifolia és az A. cantala ismert volt számos ázsiai országban, hosszú idővel az amerikai felfedezések előtt.” Kár, hogy a bizonyíték leírása kimaradt az ismertetésből. Állításának utánanézve, sajnos semmilyen adatot, közlést nem találtam, ami azt megerősíthette volna, márpedig szavaiból arra tudok gondolni, hogy ezen kr. e. 700 körüli kapcsolat során agávék érkeztek be eredeti élőhelyükről, Amerikából. Ezt azonban semmi sem igazolja. Ha ekkor agávék kerültek volna Ázsiába -úgy gondolom -, az ázsiai emberek ugyanúgy felfedezték volna felhasználási lehetőségeit, ahogyan meg- tették ezt az amerikai indiánok, annál is inkább, mivel az ekkortájt létező kínai, indiai, japán civilizációk jóval magasabb kulturális szintet értek el, mint az indiánok Az agávé felhasználásra, ábrázolására, művelésére utaló utalások egyáltalán nem maradtak fenn. Maga a növény ugyanúgy elterjedhetett volna a számára kedvező éghajlatú ázsiai mediterrán jellegű területeken, ahogyan az Európában elterjedt. Így annál az ismeretünknél kell maradni, hogy Ázsiában az európai gyarmatosító hatalmak terjesztették el az agávét és nagy területeken művelték mezőgazdasági kultúrában ipari felhasználás céljából. A Fülöp szigeteken 1783 óta, Indonéziában és Indiában az 1800-as évek elejétől termesztik nagyobb mértékben. Ahogyan megismerték az európai emberek az agávékat, e fenséges és csodálatra méltó növényeket, rövidesen a barokk kori virág- szimbolikába is bekerültek, mert a kor nemesi élete a hősi élet eszményeinek hódolt, s méltónak találta az agávét egy ilyen szimbólum képviseletére. A jelképek ismeretével foglalkozó tudományt symbolographiának nevezték, és mint akkoriban fontos tudományról terjedelmes kötetek maradtak ránk. A XVI. században írta meg jelképtanát a humanista német tudós, Joachimus CAMERARIUS: Symbolorum et emblematum centuria címmel, amely 1661-ben jelent meg Frankfurtban. A könyv négy részből áll, melyek mindegyike 100-100 lapos és az első 100 lapos centuria tartalmazza a növényi jelképeket Symbolorum et emblematun ez re herbaria desumtorum centuria una collecta címen. Ebben megtaláljuk az agávé szimbolikáját latin nyelven. A Magyar Nemzeti Múzeum több példányban is őrzi a könyvet, s talán akad valaki, aki elénk tárja, hogy mi is az agávé szimbolikája. S végül néhány megjegyzés CLUSIUSról, aki a szerző szerint Hollandiába behozta a tulipánt. Mit ír erről maga CLUSIUS: “A tulipán 1570 körül ismeretlen volt Antwerpenben és így megesett, hogy valamelyik kereskedő Konstantinápolyból bíborposztó szállítmánnyal ráadásul nagyobb számú tulipán hagymát kapván, nem tudta mihez kezdjen vele. Végre is vacsorát készítettek belőlük, a fölös hagymámat, pedig elültette a zöldséges kertbe.” Leírásából megállapíthatjuk, hogy a tulipán már CLUSIUS életében, sőt azt megelőzően is ott volt Hollandiában, de nem dísznövényként. Ugyanúgy ismerték meg a tulipánt, mint a belső-ázsiai népek évezredekkel ezelőtt. Tápláléknak, amit főzve fogyasztottak, de CLUSIUS volt az, aki felismerte tulipán virágok esztétikáját, változatosságát, kerti művelését elterjesztette, ő volt az, aki megvetette alapját a hollandiai “tulipániparnak”, melynek csúcspontja a Holland tulipántőzsde lett, ahol mérhetetlen vagyonokat áldoztak az emberek egy-egy új, érdekes színű vagy formájú virágot hozó tulipánhagymáért, majd később mérhetetlen vagyonokat veszítettek a tulipánkultusz oltárán. Remélem írásommal hozzájárulhattam néhány részlettel az agávék történetéhez és sikerült néhány homályos részt új megvilágításban láttatni.
Irodalom:
RAPAICS, R. (1932): A magyarság virágai
N. SZENTIRMAY, T. (1974): Pozsgás növények
VASS, T. (2001): Odüsszeusz nyomában In Földgömb 2001/4
CORTEZ, Herman (1532 Köln): Jelentések
PATURI, FELIX R. (1991): A Föld krónikája
Ficzere Miklós
KAKTUZS-VILÁG 27 (3) 2003