1. Az agavé története
Az agavé, amelyet neveztek már „százéves növény”-nek, „évszázados aloé”-nak és „amerikai aloé”-nak is, nevét a görög nyelvből kapta. A latinosított „agavus” szó, amelynek jelentése, jeles, előkelő, illusztris, nagyon találó megnevezése ezeknek a pompás és előkelő megjelenésű növényeknek. Az agavé szóval a mitológiában is számos alkalommal találkozhatunk. Agave volt a neve Pentheusz anyjának, aki Kadmosz istennek (a monda szerint Théba megalapítójának) és Harmonianak a félistenek a lánya volt. Történetét Euripidész meséli el a Bakkhánsnők című drámájában, ahol Dionüszosz isten dühös, mert Thébában, ahol ekkor Pentheusz uralkodott nem ismerték el őt istennek. Dionüszosz ekkor részeg mámort bocsátott a város asszonyaira, akik önmagukból kivetkőzve mulatoztak a domboldalon. Míg a varázslat hatása alatt voltak, Agaue és mulatozó cimborái észrevették Pentheuszt, amint titokban figyeli tombolásukat. Agaue nem ismerte fel saját fiát, akit részeg mámorában vadászó oroszlánnak vélt és társaival állati dühvel támadt rá, és a szó szoros értelmében széjjeltépték. Tettére nem jött rá, amíg vissza nem tért Thébába és a vadászzsákmánynak vélt őszülő trófeát át nem adta Kadmosznak. Amikor megértette, hogy az a fej a tulajdon fiáé, egyszeriben kijózanodott és őrjítő fájdalom vett erőt rajta. Agaue elbujdosott Thébából és többé senki sem hallott róla. Az Agaue nevet viselte még a nereidák egyike is. A nereidák nimfák voltak, szám szerint ötvenen, Néreusznak, az ókori tengeristennek és feleségének, Dorisznak a leányai. A leírások szerint ezeknek zöld hajuk volt és alsó testük halszerű, vagyis afféle hableányoknak kell tekintenünk őket.
Az agavé az Újvilág egész történelme során szoros kapcsolatban volt az emberiséggel, a legkülönbözőbb módokon, mind az őslakossággal, mind pedig a későbbi európai betolakodókkal és hódítókkal. Az első hódítások idején az agavé a mindennapi élet és a vallás fontos része volt, és kiemelkedő szerepet játszott az emberáldozatok bemutatásakor, amit különösen az aztékok gyakoroltak kiterjedten, nem kevés borzadállyal töltve el Cortezt és katonáit. A bennszülött mexikói indiánoknak bonyolult vallásuk volt, istenek egész sorával, akiknek többsége nagyon vérszomjas lehetett, akiket folyamatosan áldozatok bemutatásával kellett tisztelni, és általában emberáldozatokkal. Ezek földi képviselői a papok voltak, akik a merev társadalmi hierarchia csúcsán álltak és ebből következően számos előjogot élveztek. Így például hatalmuk volt a föld és az élelmiszer elosztása, a munka és az adók felett, illetve felügyelték az agavénedv előállítását és fogyasztását. Quetzalcóatl, a Kígyó isten – aki a művészeteket és az erkölcsöt képviselte –, volt az egyetlen isten, aki úgy tűnik, ellenezte az emberáldozatokat. Nézeteiért száműzetéssel fizetett. Azt tartották, hogy visszatérése egybe fog esni az Azték Birodalom bukásával. A vadászat istenének bemutatott áldozati szertartások egyik része volt: rengeteg nyilat kilőni egy agavé példányra. Naptárukban az egyik legfőbb szakrális esemény valószínűleg Huitzilopochtlinak, a nap és a háború istenének (2. ábra) tiszteletére rendezett szertatások voltak.
Ezt az istent kolibri képében ábrázolták. Úgy tudjuk, hogy ezeket az eseményeket nagy mennyiségű pulque fogyasztása kísérte, ami az agavéból készült, bódító, erjesztett ital. „Chalchihuatl”-nak,: „becses nedű”-nek nevezték az agavé levét. Tudták, hogy a legjobb minőségű nedv kinyerése céljából ki kell vágni a növény közepét, vagy a virágszárát, még mielőtt virágba borulna, és magot érlelne. Ezután magas cukortartamú lé szivárog ki a levelekből, amely összegyűlik a növényközepében, termelve a kiváló minőségű ital alapanyagát.
Az aztékok tudatában voltak annak, hogy ezeknek a növényeknek a megcsonkításával megfosztják Huitzilopochtlit, a kolibri istent a megporzás lehetőségé-től, ezzel együtt a táplálékától, ezért áldozatokkal kellett őt kiengesztelniük. A Chalchihuatl szó azt is jelenti, hogy „Istenek tápláléka”, náluk az emberi vérre is értendő. A háborúban zsákmányolt foglyokat (az aztékok kimondottan az áldozatra szánt foglyok megszerzéséért háborúskodtak) a piramisok csúcsán álló templomokba hurcolták, ahol pulque-t itattak velük, és az istennek ajánlották őket. Ettől kezdve jól bántak velük, hiszen a Kolibri isten táplálékát hordozták. A legjobb ételeket kapták, elegáns ruhákat és partnerként szüzeket, egészen addig, amíg az isten meg nem kívánta ételét. Ekkor ismét a templomba vitték őket és újra pulquét itattak velük. Az agavé-italt ekkor Huitzilopochtlinak ajánlották a papok, akik szintén pulque-t fogyasztottak, amelytől extázis-szerű bódulatba estek és kitépték a szerencsétlen, élő áldozatok szívét. Ezután a húsukat megsütötték és megették, mivel az aztékok széles körben gyakorolták a kannibalizmust. Az áldozati éjszakákon a résztvevők korlátlan mennyiségű pulque-t ihattak. 1487-ben, Huitzilopochtli főtemplomának felszentelésekor 20 000 foglyot áldoztak fel. Felbecsülni is nehéz az elfogyasztott pulque mennyiségét és ennek hatását a helyi agavé populációkra. Cortez naplója szerint az áldozatok száma évente 4000 körüli lehetett, az újabb kutatások azonban 250 ezres számot is becsülnek. Az ilyen különleges alkalmakkal ellentétben a hétköznapokon nem volt megengedve az alkoholfogyasztás, kivéve az 52 éven felülieket, a betegeket, a terhes és a szoptatós anyákat, tekintettel az agavé nedv magas tápértékére. Akik ezeket a törvényeket megsértették, azok számára szigorú és bonyolult büntetések voltak érvényben. Enyhébb esetekben például leborotválták a hajukat, megkorbácsolták őket, elveszíthették munkájukat, súlyosabb esetben, vagy ismételt kihágás esetén pedig akár halálbüntetés is lehetett. Ezeket a szankciókat gyakran és szigorúan alkalmazták, különösen, ha a törvénysértés nyilvános helyen történt. Egy 400 mellbimbóval ábrázolt, Mayahuel nevű Agavé-istennőről is találtak rajzokat (1. ábra),
így szim-bolizálva a tápláló erőt és az agavé által megtestesített termékenységet. Ez egy jóságos istenség volt, aki kap-csolatban állt a szél, az eső és a jó termés isteneivel. A rajzok azt mutatják, hogy az istennő általában az Agavé növényből bukkan elő, haján habzó pulque-val, kezében pulque-s edényt tartva meg egy, feltételezhetően agavé-rostból készült, kötelet. Neki tulajdonítják, hogy megtanította az embereket az agavé-nedv kinyerésére és a pulque-készítés titkára, míg férje, Petecatl volt a felelős az első erjesztésért Létezett még egy Nyúl-isten csoport is, akik a pulque fogyasztással voltak összefüggésben. Az agavét tehát délen széleskörűen termesztették és hasznosították. Ezzel ellentétben írásos bizonyíték van arra, hogy északabbra, pontosabban az USA észak-nyugati részén sokkal kisebb volt a szerepe. Termesztési céllal sokkal kevesebbet ültetettek, és az agavé bizonyo-san nem tartozott a legfőbb gazdasági haszonnövények közé. Bár bizonyított, hogy használták élelmiszerként is és a rostjáért is, a termesztés csak viszonylag kis meny-nyiségben folyt a termékeny völgyekben. Régészeti ásatások bizonyítják az ültetvények és a pörkölő gödrök létét. Elszenesedett növényi maradványokat találtak ezeken a lelőhelyeken, amelyekről kimutatták, hogy megégett agavék maradványai, így bizonyítva a kapcsolatot a lelőhely és az agavé között. A fellelt megmunkált kőeszközök további bizonyítékul szolgálnak a növények feldolgozására, mint például egy lapos, faragott, és csiszolással élezett szerszám. Ezeket az úgynevezett mescal-késeket használták az indiánok a levelek kimetszésére a pörkölés előtt. A megszenesedett leletek között csak nagyon kevés ta-núskodik virágokról és termésről, és ez összhangban van azzal a ténnyel, hogy a betakarítást a virágszár kifejlődése előtt végzik el, és ennek következtében nyerhető a tápláló nedv. A régészek a növények különböző részeit tudták azonosítani, mint például levél-töredékeket, jellegzetes rostokat, szárdarabokat. A to-vábbi kutatások az Agave parryi-t és az Agave murpheyi-t sejtetik. Ezen a sajátságos földrajzi területen, úgy tűnik, legnagyobb mértékű felhasználás a történe-lem előtti időkben történt, és a bennszülöttek későbbi generációi számára már nem volt olyan fontos szerepe. Cortez és a vele tartó betolakodók 1519-ben érkez-tek az agavék földjére Kubából, új arany és egyéb ásvá-nyi anyag lelőhelyeket keresve, valamint új munkaerőt, akikkel kicserélhetnék kimerült Karib-szigeteki bennszü-lötteiket. Felfedeztek egy varázslatos új világot,tele új kincsekkel és lehetőségekkel. Zamora jelentése alapján már az V. Károly királyhoz írt első levelében említi a pulque létezését. „Egy maguey-nek nevezett növényből nyert mézet árulnak, amely édes, mint a cukor és ugyanezekből a növényekből bort és cukrot is készítenek.” A XVI. században Francisco Ximenez nevű spanyol szerzetes is írt a Maguey nevű növényből előállított sokféle termék fontosságáról, 1651-ben pedig egy Jeronimo Hernandez nevű spanyol orvos ismertette a mezcal gyógyászati felhasználásait. A reumás testrészt például bedörzsölték a folyadékkal. A hódítás után az agavé, mint kultúrnövény gyorsan eljutott eredeti élőhelyéről a világ minden tájára. A helyi indiánokat új gazdáik sok mindenfélére használták, útikalauznak, tolmácsnak, munkásnak, földművesnek, és ahogy a gyarmatosítás haladt előre, munkásaikat vitték magukkal. Az indiánok egymás után vitték magukkal agavéikat és így történt, hogy a fajok eredeti élőhelyükön kívül új területeken is elterjedtek. Ez a folyamat fokozódott, amikor a spanyolok és a portugálok elkezdték külföldre szállítani az agavékat, részben gazdasági céllal, részben pedig dísznövényként. Így ezek a növények eljutottak az Azori-szigetekre, a Kanári-szigetekre, Afrikába, Ázsiába és Európába. A legfontosabb fajok: A. americana, A. angustifolia, A. cantala és az A. lurida. Arra is van bizonyíték, hogy Európában már 3000 éve élnek agavék Ezt festmények, freskók és egyéb ábrázolások tanúsítják. Dánia legrégebbi templomában, amely 900 éves, Homérosz Odüsszeia-jának egyik jelen-tét ábrázoló freskón szukkulens növények, kaktuszok és agavék ábrázolásai láthatók. Kolumbusz többek között agavékat is gyűjtött 1492-93-ban, derül ki feljegyzéseiből, ahol „Aloe-k” begyűjté-séről ír. Ezekről a későbbi utazók naplóiból is sok fel-jegyzés maradt ránk. 1516-ban Peter Martyr „In Decades de Orbe Nova” című munkájában Agave-kat, Sedum-okat és Sempervivum-okat említ. Ugyanez a szerző 1533-ban, Bázelben kiadott másik munkájában (De Rebus OC. et Orbe Nova) Santa Domingo szigetének növényei között egy „maguey”-t említ, amelyet ő tévesen egy pálmafélének gondolt. A maguey az agavé közkeltű neve volt a bennszülöttek között. Martyr Agave antillarum-nak nevezte el a növényt. Az Agave americana első tényleges említése Lopez de Gomara nevéhez fűződik, Saragozaban 1552-ben kiadott „Historia General de las Indias” c. munkájában. Ez a különleges faj valamikor 1520 után érkezhetett meg Európába, 1576-ban említi Charles de L’Ecluse, aki egy velencei kolostorban látta, és sarjakat küldött belőle barátjának, Coudebeq-nek, aki egy antwerpeni gyógyszerész volt. De L’Ecluse, ismertebb nevén Clusius volt a Leideni Botanikus Kert első igazgatója 1590-től. Ő volt az, aki behozta a tulipánt Hollandiába, és ő használta először az „Amerikai Aloe” nevet. Európában virágzó agavéról először a páduai Jacob Anton Cortosus írt 1561-ben, majd a pisai Cesalpino 1583-ban. Ismeretes egy lista, amelyben Európa szerte virágzó agavékról szóló leírások vannak. Benne érdekes feljegyzések angliai virágzó példányokról, például 1714-ben a Hamptoni Törvényszéken, vagy egy Agave americana a salcombei Cliff House-nál 1774-ben, amely állítólag 28 éves volt, amikor virágzott. Az agavék következő jelentős krónikása egy John Gilton nevű angol utazó volt, aki 1568 és 1572 között járt „Új-Hispániában”. Ezt írja: „Mexikóban és Új-Hispánia más területein mindenfelé él egy bizonyos Magueis nevű növény, amely bort, ecetet, mézet és feke-te cukrot ad, szárított leveleiből vásznat, kötelet és cipőt is készítenek, házaikat fedik be vele. Minden levele végén egy hegyes, árszerű tű van, amellyel bármit át tudnak lyukasztani, vagy kifúrni.” 1596-ban megjelent olasz fordításban Acosta Közép-Amerika őslakosságának történelmét tárgyaló könyve, amelyben az agavét „csodafának” nevezi. A XVIII. századra az Agave americana eléggé meghonosodott Dél-Európában és a mediterrán partvidéken olyan mértékben, hogy 1730-ban egy Francesco Carli nevű olasz író az „itáliai aloe” megnevezést használta a Garda-tó környékén élő agavékra. Elterjedésük a XIX. században érte el csúcspontját, amikor az agavék nagyon népszerű dísznövényekké váltak mind a köz-, mind a magángyűjteményekben. Míg Dél-Európában tartásuk megoldható volt a viszonylag meleg területeken szabadföldi tartással, addig a távoli északon termesztésüket nehezítette az éghajlat és a növények általában termesztő edényekbe és melegházakba kényszerültek. Európát most egy kicsit félretéve, bizonyíték van ar-ra, hogy Ázsia és Amerika között már i. e. 700-ban volt kapcsolat. Úgy tűnik, hogy az Agave angustifolia és az A. cantala ismert volt számos ázsiai országban, hosszú idővel az európai feljegyzések előtt. A növényi rostipart holland telepesek fejlesztették ki a XIX. században a Távol-Keleten és a XX. században Kelet-Afrikában, az Agave sisalana felhasználásával, így elterjesztve azt ezeken a területeken. Amint azt láttuk, az agavé észak-amerikai hazájában az egyik legfontosabb tényezője volt a mezőgazdaság fejlődésének. Ennek kétségtelenül az volt az oka, hogy ez a növény az ottani körülmények között könnyen szaporítható volt. Nem volt szükség bonyolult mesterkedésekre a magvetéshez, egyszerűen csak kihúzták a földből a sarjakat és átültették, ezzel biztosítva volt az új növény a következő évekre. A különböző törzsek szoros kapcsolatban voltak ezekkel a növényekkel, amelyek ellátták őket étellel, itallal, növényi rosttal, lakással, és sokféle más természetes termékkel. A művelés, betakarítás és fajtakiválasztás új módszerei is kialakultak különböző területeken, a helyi lehetőségektől és szükségletektől függően. A sokféle felhasználási lehetőség biztosította az agavétermesztés fennmaradását évszázadokon át, néhány vidéken létfontosságú gazdasági szerepet töltve be, mint például a kötélkészítés és más ehhez hasonló iparágakban, és természetesen a tequila készítésben.
Jan Kolando
* Egy kis mitológiai vitába kell bocsátkoznunk a szerzővel. Kadmosz nem volt isten, csupán egy föníciai király fia. Felesége, Harmonia azonban istennő volt, hiszen szülei Arész és Aphrodité voltak. Így tehát igaz, hogy Agave –pontosabban Agaue –, félistennő volt, csak nem apja, hanem anyja révén. (a fordító)
Fordította: Lukócki Zoltán
KAKTUSZ-VILÁG január 2002